Gyárfás István – A Django Feszt 2021 szólistái #4
A manouche jazz egy improvizatív, virtuóz műfaj, és bár valódi csapatmunka gyümölcse, a főszereplői mégis a szólisták. Elég csak magára Djangóra és Grappellire gondolni.
Gyárfás István, bár nem tartja magát manouche gitárosnak, az a fajta játékosság, humor és íz, ami jellemzi a játékát, ne meg persze a legendás Deseő Csabával közös munkája nálunk elég volt arra, hogy kiérdemeljen nálunk egy afféle tiszteletbeli manouche címet. A fesztiválon a Roby Lakatos Ensemble vendégeként lép fel.
DF: Mire tanított/tanít téged a manouche jazz?
Gyárfás István: Amikor gyerekkoromban először hallottam Djangót, sokáig nem kötöttem össze a manouche jazzel. Amerre én jártam, ott nem nevezték manouche-nak, egyszerűen csak django volt. Nekem az első igazából nagy élményem az volt, és ez máig is tart, hogy nagyon-nagyon nagy szív van belecsomagolva ebbe a zenébe, amit tulajdonképpen, hát, így felnőtt fejjel, annak tudom be, hogy a cigány ember alapvetően nagyon nagyszívű ember. És mindez olyan muzikalitással, füllel és technikával társul a mai manouche előadók terén, hogy megmagyarázza a stílus létjogosultságát és megmaradását.
A másik, ami megint csak fiatal koromban szíven ütött, az az, hogy dob nélküli együttes így tud swingelni. Emiatt is nagyon szeretem azt a hangot, ahogy meg tud szólalni egy jó manouche zenekar. Később Csabával (Deseő Csaba, hegedűs) csináltunk egy Tale című lemezt, aminek bár nem sok köze van a manouche-hoz, de az ajánlásában Csaba valami olyasmit ír, hogy „hegedű és gitár – két jóbarát”. És ez nekem nagyon rokonszenves. Mintha egymásnak lettek volna teremtve. És így ha a két szólista, aki megszólaltatja ezt a hangszert, együtt is tud működni, együtt tud zenélni, akkor csoda jön létre.
DF: A műfajjal ismerkedő zenészeknek mit ajánlanál?
GyI: Mi, a tanítványaimmal, akármihez nyúlunk, mindig hallgatunk és hallgatunk. Utána persze leírunk, és a leges-legszebb, vagy legemblematikusabb felvételeket megpróbáljuk leírni. Egy Nuages-t, vagy egy Minor Swinget nem lehet megkerülni, ha erre nem dobban rá az ember szíve, akkor nem szeretni ezt a zenét eléggé.
DF: Ha zenélhetnél valakivel, bárkivel, ki lenne az?
GyI: Hahaha! nekem a Robynak a koncertje jutott eszembe. Jó néhány évvel ezelőtt volt a MÜPÁ-ban. Az olyan szinten nyűgözött le, olyan eleganciával hozta el a cigány gyökereket, és társította ezt a jazz szabadságával, illetve a klasszikus zenének az összetettségével, hogy a szemem-szám tátva maradt. Szóval ezzel azt akarom mondani, hogy nagyon örülök neki, hogy játszhatok vele 🙂
